2013. január 27., vasárnap

1. Az autoritás



Mind Ronald Enroth, mind Ken Blue szerint az abuzív vezetők egy egészségtelen képet őrizgetnek a spiritualitásról, amikor olyan témákra fókuszálnak, mint az engedelmesség, alárendeltség és a hűség.
Egy abuzív közösségben a hívők piedesztálra emelik a pásztoraikat, számukra a vezető mintegy közbenjáró Isten és köztük. Azt vallják, hogy a vezetőséget Isten helyezte a pozíciójukba, és ezért az ők követése az irántuk való teljes, feltétlen engedelmességről szól. Ez a fajta vak hűség emel falat az abuzív rendszer köré. A vezetők bármit mondanak vagy prédikálnak, a közösség úgy fogadja, mint Isten üzenetét és akaratát. Aki megkérdőjelezi vagy kritizálja Isten felkentjét, az Istent kritizálja és az ő akaratában kételkedik. Az egyénnek bármilyen gondolata támad, bármilyen élettapasztalata van, ha az ütközik a vezető tanításaival, akkor azt mindenki a lelki éretlenség jeleként kezeli és megbízhatatlannak tekintik őt.
A zárt hitrendszerek tanítói azt sem szeretik, ha a hívő más, alternatív forrásokból is tanulmányozza a Szentírás értelmezését, a saját értelmezésüket tekintik az egyedüli igaznak.
Az ilyen csoportokban gyakoriak az autoritásról szóló prédikációk, ahogyan az engedelmességről, alázatról, alárendelésről, „krisztusi magatartásról” szólóak is.
A következő jelek árulkodhatnak arról, hogy egy vezető abuzív:

a.       A különlegesség érzése

A káros hitrendszerek vezetői rendkívüliséget igényelnek maguknak, szeretnek úgy pózolni, mint akiknek mindenkinél különlegesebb kapcsolatuk van Istennel. Olyan felsőbbrendű rendeltetést vagy küldetést vallanak a magukénak, amit senki más nem tud elvégezni. Fontosnak tartják hangoztatni, hogy maga Isten hívta el vagy kente fel őket a feladatra, és arra is gondjuk van, hogy a hívő számára misztikussá tegyék ezt. Sok vezető számol be arról, hogy az Úrtól kapott egy „különös kijelentést” vagy „nagy megtapasztalást” vagy „profetikus kinyilatkoztatást” vagy valamilyen „egyedi képességet”. Helyenként előfordulnak úgynevezett csodák, gyógyítási kísérletek, és meggazdagodás vagy bizonyos lelki sikerek válnak jeleivé annak, hogy az illetőt Isten felkente, felruházta, vagy egyszerűen csak különleges áldásban részesítette.

b.      A titulus

Szeretik nevük mellé odatenni a különféle megnevezéseket: pásztor, lelkész, püspök, doktor stb. Olyanok is vannak, akiket a közösségben még a legközelebbi barátaik, sőt családtagjaik is úgy hívnak, hogy (pl.) Pásztor János. Azok a szavak, amelyek arra hivatottak, hogy a funkciókat jelöljék, átmennek titulusba. Ken Blue szerint egy ilyen titulus kisajátítása egyenes arányban áll az igazi bizalom és autoritás hiányával. Egy igazi lelki vezető nevének nincs szüksége folyton elhangzó titulusra ahhoz, hogy tiszteletet kapjon, ahogyan nincs szüksége misztikusnak álcázott különös elhívásra sem ahhoz, hogy szavainak értéke legyen.

c.       A karizmatikus kommunikáció

Ami istentiszteleteken elhangzik a pulpitusról, az a hívek számára nem egyszerűen a lelkész prédikációja, hanem egyenesen az Úr szava. A lelki vezetők tehát rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy elferdítsék az igazságot, de nemcsak a pozíciójuk miatt, hanem azért is, mert nagyon jól képzettek kommunikálás terén. Mindig is szerették az emberek, ha a papság tehetséges a szónoklásban, és ezért meg is jutalmazzák őket figyelmükkel. Éppen ez a szónoki adottság válik a visszaélés eszközévé, hiszen minél okosabb valaki a kommunikálásban, annál könnyebb a rosszat tennie úgy, hogy az jónak hangozzon.
A közvetlen kapcsolatokban a lelkészek barátnak akarnak tűnni, ezért olyan módon beszélnek, hogy meghittséget, bizalmat vagy kellemes légkört teremtsenek. Ez a légkör gyakran segíti őket abban, hogy elfedjék az önző céljaikat. A pulpituson kétfélék is lehetnek. Vannak, akik jópofák akarnak lenni, szórakoztatni, és vannak, akik a fennkölt beszédet részesítik előnybe, és olyan hangon prédikálnak onnan, mint akiknek szavai felruházott hatalommal bírnak. Vannak, akik úgy manipulálják a híveket, hogy a lelkiismeretüket próbálják megszólítani, kiragadott bibliai igeverseket felhasználva szégyenérzetet, félelmet, önvádat csikarnak ki belőlük. Indulattal beszélnek a bűnökről és a bűnös magatartásról, még akkor is, ha azokat ők is elkövetik. És vannak olyanok is, akik mindig szeretik a dolgokat nagyszerűbbnek beállítani, mint amilyenek valójában, és ezekben a közösségekben a negatív érzelmek lelki éretlenségként vannak kezelve.
Ken Blue „kedvencei” azok az abuzív vezetők, amelyek olyan emelkedett hangon prédikálnak, mintha szavalnának, szinte még a hangjukat is megváltoztatják. Valószínű azért, hogy Isten hangjának tűnjenek.

Paul Tournier írja: “Mindnyájunkban ott van, egy romboló és káros hatalomvágy, főleg azokban, akiknek a legtisztább a szándékuk, és ez kijátssza a legőszintébb önvizsgálatot is.” “Senki sem marad közönyös a lehetőség iránt, hogy úgy nézzenek fel rá, mint egy megmentőre.” Rámutat arra, hogy olyan embereknek, akik szociális munkát végeznek, orvosoknak, pszichológusoknak, és főként lelkészeknek, tisztában kell lenniük a manipulálási vágy kísértésével, és azzal, hogy akik segítségre szorulnak, azokat megpróbálják ellenőrzés alatt tartani. Hobart Freeman ezt mondja: “Az emberek szeretnek olyan tanítókat maguknak, akik különös kijelentésekről számolnak be, akik jeleket és csodákat ígérnek. Valami többre vágynak, mint csak egy Jézus Krisztussal való kapcsolat.”
 Úgy tűnik, hogy a mai, korszerű evangéliumi felekezetek többségének szüksége van evangéliumi gurukra, keresztény celebekre, hírességekre, szuper-pásztorokra és megagyülekezetekre, különféle tanítókra és szakikra, fergeteges showokra, és arra, hogy ezeket a pásztorokat nagy piedesztálra emeljék. Vajon mit árul el ez a társadalomról? Ahogyan David Gill megjegyezte: “Hősöket akarunk! Biztosítva akarunk lenni afelől, hogy valaki tudja, mi megy végbe ebben az őrült világban. Egy anyát vagy apát akarunk, akire támaszkodhatunk. Forradalmi hős figurákat akarunk, akik megmondják, hogy mivel töltsük az időnket az elragadtatásig.  Masszírozzuk ezeknek az embereknek az egojukat és kanonizáljuk a véleményüket. Pisszenés nélkül elfogadjuk a hibáikra és kilengéseikre adott magyarázatokat.”
James I. Packer emlékeztet a Christianity Today-ben, a mai evangéliumi világ a személyiségkultusz alatt nyög. A kortárs evangéliumi közönség valósággal tévedhetetlenségig magasztal fel bizonyos egyéneket. „Témáról témára nevekkel, emberekkel érvelnek: Billy Graham / Martyn Lloyd-Jones / John Wimber / John Stott / Chuck Swindoll / Elisabeth Elliot / R. C. Sproul / (írd ide a kedvenc vallási figurádat)”


Minden közösségnek joga megkérdőjelezni a vezetőjét. Joga van megkérdezni tőle azt is, hogy mi motiválja őt arra, hogy gyülekezeti vezető legyen.  A közösségeknek komolyan kellene keresniük a bizonyítékokat (a gyümölcsöket) a vezetőjük életében és szolgálatában, megvizsgálva, hogy azok találnak-e az általa meghatározott motivációkkal, hiszen ahogyan Philip Keller mondja a Predators in Our Pulpits című könyvében: „A legnagyobb fenyegetés a mai egyház számára nem kintről jön, hanem bentről, a saját vezetősége köréből.”


3 megjegyzés:

  1. Fontos és (magyar nyelven) hiánypótló meglátások, köszönöm!

    Krisztamami [krisztamami.wordpress.com]

    VálaszTörlés
  2. Az általam valamenyire . ismert International missions team. mutatja a szekták jeleit, a fentiek alapján.

    VálaszTörlés
  3. Az általam valamenyire . ismert International missions team. mutatja a szekták jeleit, a fentiek alapján.

    VálaszTörlés